Ihlet

Amikor először olvastam el a Harry Potter első kötetét, megfogalmazódott bennem, hogy író akarok lenni. Sokszor előfordult, hogy órákat ültem egy füzet fölött, anélkül, hogy bármit is leírtam volna. Valahogy sohasem jutott eszembe semmi egyedi, semmi amiből regényt lehetne írni. Így hát hamar felhagytam az íróság ötletével, habár sokszor fájó szívvel gondoltam rá: Milyen jó lenne! De végül sok-sok éven keresztül nem történt semmi. Tegnap éjszaka, viszont különös módon megszállt az ihlet. Nagyon megörültem neki, hogy végre van egy ötletem, ami tényleg tőlem származik. Ma pedig fogtam egy tollat és egy füzetet és írni kezdtem. Bár ez még elég rövid, gondoltam megosztom veletek, mert kíváncsi vagyok a véleményetekre. Tudom, hogy nem egy szenzáció, de az enyém. :) 

És íme:

    Egy újabb félelemmel teli éjszaka telt el ebben a szobában. Fázom. Az ágyamon ülök, térdemet szorosan átkarolva hintázgatok előre-hátra. Az ablak rácsai között fény szűrődik be. Idegesen nézek felé. Légzésem felgyorsul, majd hirtelen felpattanok és elkezdem rángatni a rácsokat. Miért? Miért tették ide ezeket? Még azt a kevés fényt is elveszik tőlem, amit ez az ablak beenged! Torkom szakadtából ordítani kezdek, próbálom kitépni őket a falból, de azok meg sem mozdulnak. Teljes erőmmel lefejelem a rácsokat, majd látva, hogy nem történik semmi, ordítva újra és újra nekiütöm a fejemet az ablakban lévő vashaknak. Hirtelen éles fájdalom hasít belém, a homlokom szétnyílt. Elhátrálok az ablaktól, az arcomon valami meleg folyik végig. Bemenekülök a sarokba, lábaimat felhúzom és szorosan átölelem. Sajgó fejjel, rettegve nézek körbe a szobában és keservesen sírni kezdek

    Nemsokára kattan a zár, az ajtó kinyílik. Két zöld ruhás alak lép be. Az egyik egy hatalmas, erős férfi, a másik pedig egy ápolónő.

    - Már megint mit műveltél Yori?! - néz körbe a nő fejcsóválva, majd mosolyogva és felém indul - Gyere! El kell látni a sebedet!

     Lassan kinyújtja felém a kezét, mire fújni és morogni kezdek. Mikor már nagyon közel van hozzám, megpróbálom megütni , de ő gyorsan elkapja a kezét.

    - Na! Legyél jó kislány! - mondja az ápolónő, de válaszul csak egy fenyegető ordítást kap. - Azt hiszem ma is nyugtatóra lesz szükségünk.

   A nagydarab férfi elindul felém, nem törődve ordításommal. Ütni, karmolni próbálom, de erősen megragadja a kezeimet. Az ápolónő jön felém egy tűvel. Még hangosabban kezdek ordítani, próbálom megrúgni a nőt, de már késő, érzem a tűt a testemben. Homályosan kezdek látni, a hallásom eltompul, még utolsó erőmmel egy óriásit üvöltök, majd minden elsötétül.

Ez lenne az ihlet végeredménye. :) Remélem tetszik. Mindenféle kritikát, véleményt szívesen fogadok!