Ma elmaradt a karateedzés. :( De! Megkérdeztem a karateedzőt, hogy ismer e valakit elérhető közelségben, aki tud japánul. És ismer. Megkértem, hogy kérdezze meg, hogy esetleg tanítana-e. Azt mondta hétfőn megkérdezi. Nem tudom, hogy fogom kibírni! :D Annyira örülök neki!^^ Nagyon remélem, hogy tud vállalni kifizethető áron. De tudom, hogy nem szabad beleélnem magam a dologba, mert akkor még nagyobb csalódás fog érni, ha esetleg mégsem. De reménykedjünk a legjobbakban. (:
Ma találkoztam legjobb barátnőmmel (Haru) edzés előtt (amikor még azt hittem, hogy lesz). Péntekenként általában fel szoktam menni hozzá, de ma sajnos nem tudtam, mert egyik osztálytársammal vártunk az edzésre és úgy gondoltam, bunkóság lenne otthagyni, de Harut sem akartam megkérdezni, hogy esetleg feljöhetne-e ő is hozzá, mert azt is bunkóságnak tartom. Így hát az iskolában maradtam az osztálytársammal. Mikor kiderült, hogy elmarad az edzés, elmentünk a HÉV-megállóba, mert így el tudtam menni énekelni, amit péntekenként a karate miatt szoktam kihagyni. A megállóban pedig megláttam két ismerős arcot: Harut és az egyik másik lányt, aki jár énekelni. Egy padon ültek messze tőlünk, integettem, ők visszamosolyogtak (vagyis Haru nem igazán mosolygott) és ennyivel letudtam a dolgot. Gondoltam, direkt nem jönnek oda hozzánk. Pár perc múlva feltűnt, hogy valami nincs rendben, mintha Haru megsértődött volna. Nem ért váratlanul, mert tudom, hogy nagyon könnyen fel tudja húzni magát apróságokon is, de ez most valahogy nem hiányzott. Mikor megjött a hév, ők direkt(?) másik ajtónál szálltak fel (egy kocsiba szálltunk, csak ők a végébe mi meg az elejébe). Egyre rosszabbul éreztem magam, de ezt nem akartam kimutatni az osztálytársamnak (aki egyébként hazafelé tartott) így hát beszélgettünk. Mikor ő leszállt odamentem Haruékhoz, akik épp nagyon bele voltak merülve egy témába. Majd mikor befejezték Haru hozzám fordult és elmondta. Nagyon szarul esett neki, hogy nem mentem fel hozzá, és az is, hogy nem mentem oda hozzá a hév-megállóban. Na meg persze az is, hogy ő azt hitte, nem megyek énekelni és én mást mondtam neki. Aztán elmondtam neki, hogy elmaradt az edzés. Ezt meg is bocsájtotta. Persze bocsánatot kértem, de azért látszott, hogy kicsit még bántja a dolog. Én hülye pedig közöltem vele, hogy lehet, hogy fogok járni japánra. Ezzel igazából még nem is lenne gond, de elég sok mindenre járok és ha ezt akarom, akkor mindenképp le kell adnom valamit. Az a valami pedig akkor mindenképpen a tánc lenne. Ahova szintén együtt járunk. Tudni illik azonban, hogy Haru csak péntekenként tud járni énekelni és amíg nem volt a karate addig ez volt az a nap a héten amit együtt töltöttünk. Már akkor is nagyon szomorú volt, amikor megtudta, hogy péntekenként nem fogunk tudni együtt lenni, majd csak táncon. De így, hogy elmondtam neki, hogy az egyetlen napon, amikor együtt tudnánk lenni, lehet, hogy mégse fogunk tudni, nagyon rosszulesett neki. Láttam rajta, hogy nagyon bántja. El is mondta. Azt mondta, hogy ne járjak japánra. Tudtam, hogy nagyon megbántottam, hogy nagyon rosszul esett neki amit mondtam. Teljesen összefacsarodott a szívem. Megijedtem, hogy talán örökre elveszthetem. Hogy talán megharagszik és nem bocsájt meg. Ez pedig rányomta a bélyeget a nap további részére. Ének után elmentünk táncra.
A tánc elején is - természetesen - ez volt a téma. Hogy soha nem fogunk tudni találkozni, hogy mióta nem tudtunk már egy jót beszélgetni stb. Nagyon rosszul éreztem magam. Nem is tudtam az órára figyelni. Egyáltalán nem volt kedvem a tánchoz. Egész végig azon gondolkodtam, hogyan oldhatom meg, hogy pénzt szerezzek a japán órákra, illetve, hogy időt találjak arra, hogy tudjunk találkozni minden héten legalább egyszer. Óra végén átöltöztünk. Haru hamarabb végzett, odakint várt meg. Mikor kimentem megölelt és bocsánatot kért. Először nem értettem, hogy miért, hiszen nem az ő hibája, hogy alig látjuk egymást, hanem az enyém. Aztán hirtelen minden világossá vált. Az öleléséből megértettem, hogy nem akarja, hogy miatta feladjak valamit, ami nekem fontos. És nem akart ezzel megbántani, csak kétségbe van esve, amiért úgy tűnik nem igazán fogjuk egymást látni. De nagyon nagy kő esett le a szívemről, amikor átölelt. Tudtam, hogy nem fog rám haragudni, bármit is teszek. Hiszen az igaz barátok örökre kitartanak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése